Azt hiszem, az életem kezd szánalmasan szexésnyújorkká válni. Legalábbis elméletben. Mindig is szánakozva néztem a sorozatban, hogy mi a túrót kell annyit agonizálni a pasizás témában. Mindig csak erről sztorizgattak, filozofálgattak teljesen értelmetlenül. Na, az elmúlt egy hónapban én sem vagyok másképp. Mint egy tizenhat éves, aki arról beszél minden óraközi szünetben, hogy Jocóka vajon azért eszi-e most szalvétával a szendvicset, mert be akar vágódni nála. Tizenhat lettem, amit néha tizenháromnak érzek. Hétfőn is erről beszéltem, kedden is a tornaterem öltözőjében, szerdán csak online, csütörtökön pedig már a recepciós lánnyal is. Levezetésképpen pedig este nyaggattam a barátnőmet, hogy vajh' hol vannak a pasik. Erre ő rávágta, hogy biztos bujkálnak, mert ugye mindjárt itt a világvége*. Első reakcióm az volt, hogy akkor erre a rövid időre nem is kell pasit szerezni, ha eddig el voltam nélküle, akkor az a fél év már semmiség ;)
Aztán jött a második gondolat. De ha úgyis itt a világvége, akkor inkább az lép életbe, hogy marhára nem kell foglalkozni azzal, hogy ki mit gondol rólam. Nem kell figyelembe vennem a társadalmi elvárásokat, hiszen ha be is égek, nem tart sokáig a kellemetlenség, úgyhogy a who cares állapot hatványozottan aktivizálódik. Akkor le lehet támadni srácokat, akik egy randi után nem mutatnak kellő érdeklődést vagy nem tudják eldönteni, hogy mit akarnak, esetleg túl félénkek. Sőt, randi nélkül is letámadhatóak. Gond nélkül le lehet smárolni pasikat a mozgólépcsőn (na, nem mindet, csak azt a srácot, aki múlt kedden mögöttem állt a mozgólépcsőn a Corvin negyednél és hihetetlenül szexi volt), odamenni srácokhoz az utcán, hogy na, mi a helyzet?, esetleg felhívni rég nem látott ismerősöket, akikkel bánom már, hogy nem randiztam/egyebeztem. Talán még az is beleférne, hogy mindenkinek házi feladatban adnám, hogy szerezzen nekem pasit és emiatt nem érezném magam kellemetlenül. Ha nagyon közel lenne már a világvége, akkor pedig akár online társkeresőn is nyitnék egy fiókot.
De még nincs világvége. Ezek a dolgok váratnak magukra.
Legalább addig, amíg vissza nem tér a régi önmagam, amikor nem foglalkoztam ennyit azzal, hogy mik a társadalmi elvárások, hol a helyem a világban és vajon ki, mit fog gondolni rólam.
Talán egyszer.
*nem hiszek a világvégében. Illetve igen, de nem abban, hogy ezt így előre lehetne tudni, hogy mikor. Inkább akkor, amikor senki nem számít rá.
Utolsó kommentek